A "nagy" nap, amikor édesapám stroke-ot kapott.

A történetet én mint "Strokeosfia" fogom megosztani a kedves olvasókkal. Célom, hogy bemutassam, miként jelentkezik a roham, majd hogyan történt az ezt követő segítségnyújtás, kórházi ellátás, stb.. A történet valós, édesapámmal megtörtént eset, ugyanakkor a szereplők neve a személyiségi jogok miatt néhol nem fedi a valóságot.

A párommal, akit most már a feleségemnek nevezhetek, éppen az egy éve tervezett esküvőnket kívántuk megtartani egy budapesti szállodában. Szűk körű családi eseményt szerveztünk, mert szerettük volna meghitten, a hozzánk tényleg közel álló emberekkel megosztani az örömünket. Néhányan már az előző estét a szállodában töltöttük. Az én szüleim csak az esemény napján érkeztek a helyszínre, ahol közös készülődés, fényképezés, iszogatás volt a terv. Úgy tűnt, hogy minden ennek a tervnek megfelelően zajlik. A fotós a szobában, a legjobb barátom éppen az öltözködésben segít, mindenki mosolyog és vidám. Apám sosem vetette meg az alkoholt, így kár is lenne tagadni, hogy megivott már valamennyit (ennek később lesz még jelentősége), amikor kértem, hogy készítsünk közös fényképet. Pattant is az öreg, hogy megörökítésre kerüljön, ahogy éppen a mandzsetta gombot igazítja fiacskája ingujjába.

Nehézkesen ment neki a lyukra való célzás, így segítettem. Látszott, hogy nincs a helyzet magaslatán, amely pillanattal egyidejűleg össze is rogyott. Barátommal gyorsan a hóna alá nyúltunk és elfektettük az ágyon. Korábban is volt már ilyen, így azt gondoltuk, hogy néhány perc és biztosan magához tér. Sajnos nem így lett...

Eltelt pár perc, és láttuk, hogy nem igazán javul a helyzet. Ekkor még kávét kért (nem kapott) és kommunikált. Ezt követően stabil oldalfekvésbe helyeztük. Édesanyám mentőt hívott, akiket részletesen tájékoztatott édesapám állapotáról, majd kb. 10 perc múlva a helyszínen is volt a segítség.

A mentősöket láthatóan jobban érdekelte a szobaszerviz, mintsem a beteg állapota, mert az alapvető vizsgálatok közben is azzal voltak elfoglalva, hogy milyen szendvicset és üdítőt tudnak magukkal vinni az útra. Mindeközben édesanyám hosszasan ecsetelte édesapám kórelőzményét, amiből azért van / volt bőven, illetve, hogy milyen gyógyszereket szed. Emlékezetünk szerint a mentősök nem jegyzeteltek semmit. Mint utólag kiderült azt gondolták, hogy valaki a családból biztosan megy velük, és majd ismét elmondja ezeket az infókat a fogadó kórházban. Esküvő, és szűk körű rendezvény lévén ez nem így lett. Feltételeztük, hogy a mentősök a megfelelő körültekintéssel teszik a dolgukat, mivel ilyenkor a stresszhelyzetben lévő hozzátartozók azt sem tudják hova kapkodjanak, illetve bíztunk a fogadó kórház szakértelmében is. Az orvosi rendszerre bíztuk édesapámat. Késő bánat, de kár volt...

Az esküvőnk a maga rendje és módja szerint lezajlott, ami közben teljes bizonyossággal voltunk, hogy az örömapa megfelelő kezekben van. Néhány órával azután, hogy elvitték a beteget a mentők, a  bátyám érdeklődött apunk állapota felől telefonon a Szent Imre kórházban, ahol éppen a CT eredményére vártak. A kórház legnagyobb érdeklődése nem a beteg korábbi beavatkozásaira, illetve gyógyszereire terjedt ki, hanem az érdekelte őket, hogy egy 19. kerületi lakos hogyan kerül egy budai szálloda szobájába. Kabaré az egész!

Ezt követően ismét telefonáltunk néhány óra múlva, amikor már azt az információt kaptuk, hogy a beteget átszállítják a területileg illetékes Szent László kórház neurológiai osztályára. Feltételeztük, hogy nem lehet akkora baj, ha kocsikáztatják az éjszaka közepén, így próbáltuk az esküvői ünnepnek megfelelő hangulatot hozni. Nem is sejtettük, hogy mekkora a baj...

Következő nap: a halál küszöbén állunk.