Megsuhint a halál szele.
A reggeli órákban még otthon tevékenykedem, miközben anyum már a kórházban van. Egyszer csak ismeretlen számról hív. Elmondja, hogy baj van.
A reggeli órákban még otthon tevékenykedem, miközben anyum már a kórházban van. Egyszer csak ismeretlen számról hív. Elmondja, hogy baj van.
Reggeli órákban tüdőröntgen és egyéb vizsgálatok következnek.
Tegnap óta apámnak tüdőgyulldaása van. Hosszú és álmtalan éjszaka van mögöttünk.
Sajnos hiába kenjük folyamatosan a nyelvét és a száját apámnak a korábbi bejegyzésben megjelölt szerekkel, egyre csúnyább szájának belső része.
Ismét Szent István kórház. Egy-két kivétellel leginkább túlterhelt és ideges személyzet jellemzi a neurológiai osztályt.
Kezd megtelni élettel a kórház és olyan feelingje van, hogy ha nem hétvégéről van szó, akkor azért történik is itt valami. Délelőtt legelőször édesanyám érkezett a kórházba. Meg is kereste az orvost, aki péntek éjszaka felvette Fatert az osztályra.
Vasárnap van. Igyekszünk a kórházba, amint lehet. Körülbelül olyan az objektum, mint egy elhagyatott kísértetváros. Mozgás nem nagyon van, személyzet alig található bármerre is megy az ember. Édesapám ma sem néz ki jobban, mint tegnap, mit is várhatnánk...
Amint lehetett az budapesti István kórházba siettünk, hogy érdeklődjünk édesapám állapota felől. A "G" épület neurológiai osztályára irányítottak. Az egész objektum (Szent István kórház) egy katonai laktanyára emlékeztet 100 évvel ezelőttről.
A történetet én mint "Strokeosfia" fogom megosztani a kedves olvasókkal. Célom, hogy bemutassam, miként jelentkezik a roham, majd hogyan történt az ezt követő segítségnyújtás, kórházi ellátás, stb.. A történet valós, édesapámmal megtörtént eset, ugyanakkor a szereplők neve a személyiségi jogok miatt néhol nem fedi a valóságot.