Így telik az első hétköznap az István kórházban
Kezd megtelni élettel a kórház és olyan feelingje van, hogy ha nem hétvégéről van szó, akkor azért történik is itt valami. Délelőtt legelőször édesanyám érkezett a kórházba. Meg is kereste az orvost, aki péntek éjszaka felvette Fatert az osztályra.
Azon kívül, hogy érdemi információval nem tud szolgálni, ingerülten válaszol egy-egy kérdésre, miközben az ember szemébe sem néz. Valószínűleg rövid volt a hétvége, és már csak nyűg a nyakán, hogy ismét ennyi beteggel kell foglalkozni. Éppen ezért nincs is nagyon ideje semmire. Mindent csak gyorsan-gyorsan módjára csinálnak. Haladni kell. Kevés a személyzet, sok a beteg. Néhány szája alatt elmormolt szóval gondolja, hogy csillapította is információ éhségünket, és robog is tovább a dolgára.
Nem sokkal később érkezem. Apám még mindig nagyon szarul néz ki. Folyik az infúzió, keze kikötve, és a korábbi látvány fogad. Nincs mit tenni, reménykedni kell és küzdeni, amíg csak lehet. Amolyan szívmeditáció jellegű zenét teszünk a fülébe, jól jön ilyenkor a nyugtató zene, illetve édesanyám reiki energia kezelést végez rajta különböző technikákkal.
Így telik szinte az egész nap. Holnap a tervek szerint bemegyek a Szent Imre kórházba, hogy kikérjem a történésekről a dokumentumokat. Remélem sikerrel járok.
